Nindzsa

A végállomáson várom a kollégát, gyomrom apróra zsugorodik.

Menni fog ez nekem? Mire kell figyelnem? Lesz elég időm átvenni a buszt? Hogyan állítsam be az ülést? Látni fogok a tükrökben mindent? Kezelni tudom majd az ajtókat rendesen? Észreveszem időben, ha valaki leszállási szándékot jelez? Megtalálom majd a megállókat? Fel fogom ismerni, hogy melyiknél kell megállnom? Be tudok majd állni rendesen? És ha túlmegyek valamelyiken? Megvan az útvonal? El ne tévedjek! Úristen!

A busz megérkezik, tetszetős Volvo. Gyakoroltunk rajta eleget, nem lesz gond. A délelőttös kolléga morog néhány szót, de mire észbe kapok, már ott sincs. Felszívódik, egyedül maradok. Néhány percem van csupán, igyekeznem kell.

A kocsit körbejárom, látható rongálódás nincs, illetve van, de az már be van írva a műszaki könyvbe, tehát azzal nincs dolgom. A munkalapot gyorsan kitöltöm, alá is írom rögtön. Ha nem teszem meg, nem lesz elszámolva a napom. A menetrögzítő kamerát kiteszem a szélvédőre, bekapcsolom, aztán gyorsan végigszaladok a buszon. A kötelező tartozékok megvannak, az ajtóvezérlés megfelelően működik, magamra állítom a technikát. Ülés oké, tükrök rendben, fékpróba. Minden klappol, indulhatok.

Beállok a treffre. A szakma így hívja a végállomási indulóhelyet. Az utasok már várnak. Ők nem tudják, hogy nekem ez az első önálló munkanapom, de nem is akarom, hogy megtudják. Mindennek úgy kell mennie, mint a karikacsapás. Nem láthatják rajtam a bizonytalanságot, hiszen az életüket bízzák rám.

Az útvonalat már többször végigjártam, de egészen más dolog utasként közlekedni, mint úgy, hogy az én kezemben van az irányítás. Figyelnem kell minden apróságra, de legfőképpen az autóbusz méreteire. Kanyarodás közben nem volna szép a hátsó kerekek valamelyikével felhajtani a járdára. Körültekintően, jó nagy ráhagyással közlekedek, minden kanyarban alaposan kiengedem a jármű elejét, miközben hárítom a busz elé bevágó autósok okozta balesetveszélyes helyzeteket.

Lassan, óvatosan haladok. A FUTÁR már a negyedik megálló után késést jelez, de nem érdekel. Nem az a fontos, hogy minél előbb körbeérjek, hanem az, hogy minden utasom épségben szálljon le a buszról. A biztonságnál semmi sem lehet fontosabb.

A megállókat időben észlelem. Sárga szemetes, ezeket kell figyelnem. Ezt még egy oktató mondta, és igaza is volt. Szinte minden megállóban van egy szemetes (ha nem sárga, akkor zöld), így nem téveszthetem el.

Haladás az úton, közúti jelzések, leszállásjelzés, irányjelzés, lassítás, megállás, ajtónyitás, utascsere, csengetés, ajtózárás, irányjelzés, elindulás, visszanézés a megállóba (ez elengedhetetlen, nehogy magammal rántsak valakit), aztán ismét haladás az úton. Tök egyszerű, nem? Hát nem. A lapockám környékén fájdalmat érzek, valószínűleg a feszült figyelem az oka. Minden elindulás és megállás kihívás. Folyton a középső tükröt lesem, próbálom az utasok mozgásából kideríteni, hogy vajon elég finoman vezetem-e a buszt. Az emberek mit sem sejtenek izgalmamról; fásult, unott, kifejezéstelen arccal merednek maguk elé. Ülnek, állnak, néhányan a telefonjukat babrálják. Jó esetben kapaszkodnak. Vagy nem.

Este van már, amikor egy közvilágítás nélküli erdős szakaszon haladok keresztül. Mire észreveszem, majdnem késő. Pedig ott van, de alig látszik.

bringas001

A busz fényszórójának fénye megvilágítja ugyan, de még így is csak egy maszatos körvonal. A bringások egymás közt nindzsának hívják ezeket a társaikat. Láthatatlanul, hangtalanul osonnak az éjszakában.

bringas002

Sikeresen megelőzöm, de egy percre elgondolkodom a látottakon. Miért teker valaki egy ilyen úton világítás nélkül? Megunta az életét? Én is sokat bicikliztem régen, de a láthatóság mindig is fontos szempont volt. Nem akartam egy jármű kerekei alatt végezni. Na mindegy, nem kalandozhatnak el a gondolataim, máskülönben még balesetet okozok.

Megállóba be, megállóból ki. Megállóba be, megállóból ki. És ez így megy egész nap.

A közel kilencórás műszak végeztével letámasztom a garázsban a buszt. A műszaki könyvet és a munkalapot lezárom, a kamerámat elteszem, áramtalanítom a járművet. Fellélegezhetek, eseménymentes nap volt. Alig várom, hogy ágyba kerüljek. Rám fér. Hullafáradt vagyok. Nem is gondoltam volna, hogy szellemileg így kicsinál ez a meló.

HA ÉRDEKESNEK TALÁLOD, OSZD MEG MÁSOKKAL IS.

AMENNYIBEN VÉLEMÉNYED VAN, A FACEBOOKON IS ELMONDHATOD.